|
DALRIADA LYRICS
"Kikelet" (2007)
1. Búcsúzó
2. Kikelet
3. Vándor-Fohász
4. Táltosének
5. Néma Harangok
6. Szentföld
7. Tûzhozó
8. Tavasz Dala
9. Szondi Két Apródja II.rész
1. Búcsúzó
Ideje már bujdosásimnak,
Eljött már távozásomnak.
Bús-szomorú utazásomnak,
Fájdalmas és nehéz búcsúzásomnak.
Angyalodat én Istenem,
Küldjed hogy kísérjen engem!
Hosszú utamban vezéreljen,
Minden ártótól, gonosztól megmentsen!
Az messzi ismeretlenbe megyek.
Véletek többet már nem lészek,
Ha újra nem is láthat szemetek,
Azért rólam el ne feledkezzetek!
Sorsom akármerre mégyen,
Rólatok el nem felejtkezem,
Minden járáson-kelésen
Véletek lesz majd emlékezetem!
Hajnalnak fénye, vezess az úton,
Mély, sötét éjszakán, láng, vigyél át!
Szél és felhõk, távoli erdõk,
Föld takarja el bús lábam nyomát.
"Feljött a nap tisztulásra,
indulni kell más tájra.
Pázsit fogja a nyomomot,
nem járom udvarinkot.
Mikor megyek hazafelé,
nyílik az ég kétfelé.
Ragyognak rám csillagok,
mer' tudják, árva vagyok."
2. Kikelet
Gyûlöl a sors, mert igaz õsi
Ha bujdosó is, rejtett, titkos,
Megfárdat, de él még vérünk, s
Maradt tiszta. Sosem piszkos.
Lángtengeren, vérözönben
Vágtunk át, míg ím, elértünk
Csonka hazát, eskü-átkot, s
Hullottunk. de meg nem törtünk.
El sem rejtett gyûlölségen,
Ezüst tükrû, hideg szókon,
Öltek újra. Öltek tettel, de
Le nem gyõztek, büszke sólyom.
Halálcsendbe borult, néma,
Átkozott, hideg a táj, ha
Énekink - A Föld dalát -
Nem visszhangozhatja már.
Hangja a földnek zengjen az égig,
Dala erõnknek hívja erényid,
Szemek bús lángja napra tekintsen,
Csendje a kõnek új hadat épít,
Ébredjen újra minden õs látnok,
Szólítson útra hû szavat, álmot
Gyáva ha szánja vérét a harcra
Szívét erõdnek sietve adja!
A fényes nap immár elnyugoda...
A föld színe sötétbe borula.
Nappali ég éjjelre változa,
Este csendje nyugodalmat hoza.
Napkelettõl egész napnyugotig
Szent nevedben bíztam, és fáradtig,
De megbocsáss, én szívembõl szánom...
Könnyek miatt nincs szememen álom.
3. Vándor-Fohász
Mezõn széllel járó,
Szép lovas vitézek,
Napkeletrõl tûzvihar
Rohan már felétek.
Átkozott bõsz förgeteg,
Földetek eléri,
Holtak, láncra fûzöttek
Jajszava kíséri.
Elhurcoltaknak szavát,
Ha a szél elhozza,
Tudjátok meg, indulni kell
Hosszú vándorútra
Mezõn széllel háló,
Árva-bús legénynek,
Vérbe fagyva õse-magja, s
Otthonai égnek.
Fordítsd ránk szép, napos orcád!
Visszajövél védni bús hazát...
Töltsd el szívünket világgal, az igazak énekét
Sugározd a földön szerteszét!
Szánj meg minket bajunkban!
Elenyészünk végül magunkban!
Erõsítsd meg új imáddal, védd az életetét,
Bús népednek vezesd gyermekét!
4. Táltosének
Tudó, büszke, ékes, szabad,
Napot éri, ha felzeng szavad.
Énekedben Tavasz sarjad, s
fénylátóként minden sarjad,
Éli majd, s várja, mi jõ,
a hó alól nap virágja nõ.
Áldást oszt arca a fénynek,
dala örömnek, és reménynek.
Sötétbõl világra zendül,
(sírok nyílnak. Íjhúr pendül)
az elnyomottak igazsága,
Eleink harca nem vész kárba:
Csillagúton, lobogók között,
fényes Napunk arca elõtt,
eljõ ismét az égi sereg, s
igazakat a tûzbe vezet!
Könny a könnyel , vér a vérrel,
esõ széllel, jégveréssel.
Kalász földdel , föld a röggel,
nap sötéttel ,hold az éjjel.
Folyó tóval, patak kúttal,
hegy a völggyel, vadon úttal.
Vitéz félõt, holt az élõt:
hívja, várja. Tartsa, áldja!
5. Néma Harangok
Másként kezd sütni a nap az égrõl.
Õsz lett tavaszból, tél az õszbõl,
(Az) idõnek járását nem állítja semmi:
Meg kell hát halni, és semmivé lenni.
Az ágak lehullnak, válnak a törzsrõl,
Hajdan dús gyökerek szakadnak a földbõl,
A földbõl, mely nem ringat már többet,
Nem osztja kincseit, töröl le könnyet.
Új szelek fújnak a néma táj felett...
Új dalok szólnak a régi-szép helyett...
Apáink arca: hûlt tegnapok arca,
Némuló harangok topma, bús hangja.
Õrizd a szót, mint Atyádtól kaptad,
Atyádtól kaptad, és fel nem adtad.
Erõddel védted, véreddel bírtad,
Jussod az égre véreddel írtad.
Vérbõl, könnybõl, harcból feltámadt végromlás,
Keserû sors és pusztulás...
(A) földtõl, az égbõl nem jõ sem áldás sem tanács,
(A) szélbe vésznek halk imák...
6. Szentföld
Ott, ahol minden kõbõl a múlt emléke száll,
Ott, hol a fáradt vándor otthonra talál,
Ott, ahol õsi titokról mesél a szél:
Õrtûz, amely nem lankad, lobog, fennen ég.
Nép, amely visszavárja távolból fiát,
Föld, amely híven õrzi gyermeke szavát.
Egy dal, amely nem szûn zengni, összetartozunk,
Vihartépte sziklaként, de együtt: megmaradunk!
Szent e földnek minden rögje, minden virága.
Szent e földnek maroknyi népe, s népének álma.
Vérben úszó, vad idõkben magára maradt, s
Vállalta a legnehezebbet: igaznak maradt!
Az emberkéz emelte házat bonthatja idõ.
Erdõ-bújta, régi romokból fû nõhet elõ,
Hozhat még egy gonosz idõ új, szomorú bajt,
De Õseinknek sírjairól élet sarjad majd!
Szent föld, fogadd magadhoz hûtlen fiad!
Bocsásd meg, ha nem hallottuk régi-szép szavad!
Él a vér és szól a dal, mely sírig szeret téged,
Vére hullásával is megkövetné néped!
Sírjon könnyet zápor,
Hulljon fáknak lombja!
Gyászoljon az ég is,
Vérét szikla ontsa!
Csendes folyó medrét,
Bömbölve elhagyja,
Szél, tûz, jég és villám,
Láncait elszabja!
7. Tûzhozó
8. Tavasz Dala
Tán most lészen vége mindennek, mi szabad…
Idegen üldözi legjobbjaink, és mi marad,
Elfelejti majd, dicsõ õseink, múltunk…
Új hitet, új életet kell megtanulnunk.
Templomok épülnek majd szépligetinkben.
Nyomorult szolgaként barátunk a Nincsen.
Ha nem hiszünk magunktól,
Hiszünk majd parancsra, (s)
Végignézzük tétlenül, ha lelkeink akarja…
Újabb gyalázatra riad,
Anyám, gyötört, árva fiad,
Újabb gyalázatként, orvul,
Testvér testvértõl elfordul.
Refr.:
Tavasz, tavasz, szép zöld tavasz,
Ki mindeneket újítasz, fákat virágba borítasz,
De nekünk békét sosem hozhatsz!
Szállj fel, Sólyom, legyél csillag,
Maradj vélünk, nekünk pirkadj,
Hajnalhasadtáról hírt adj,
Mutass utat, hej, Kikelet!
Az ég, a föld hallja meg,
A tûz, a víz lássa meg,
A föld nyelje el, víz-ár borítsa el!
A jég, a kõ hallja meg,
Fény, sötét lássa meg,
Hamu elvakítsa, tûz-láng eméssze el!
Számûzze föld és ég,
El ne hagyja éhínség,
Sírját az erdei vad kaparja szét!
Az ég, a föld hallja meg,
A tûz, a víz lássa meg,
A föld nyelje el, víz-ár borítsa el!
Árva gyermek, kinek anyját máglyára dobták,
Falvak népe, kinek hátát szöggel ostorozták,
Regösink, gyógyítóink tûzzel megvakítva,
Új hit jele karddal a húsukba szakítva.
Rovásbotok lángra vetve, törve, meggyalázva,
Õseleink szent csontjai trágyadombra hányva,
Védbástyáink lángtengerben nyelte el a föld.
Maradt a nép, rémült, szolga, rab igába tört.
Újabb gyalázatra riad,
Anyám, gyötört, árva fiad,
Újabb gyalázatként, orvul,
Testvér testvértõl elfordul.
Refr.:
Tavasz, tavasz, szép zöld tavasz,
Ki mindeneket újítasz, fákat virágba borítasz,
De nekünk békét sosem hozhatsz!
Szállj fel, Sólyom, legyél csillag,
Maradj vélünk, nekünk pirkadj,
Hajnalhasadtáról hírt adj,
Mutass utat, hej, Kikelet!
9. Szondi Két Apródja II.rész
Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
Pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.
„Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdõn, - leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”
A vár piacára ezüstöt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tõrt keze forgat.
„Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett!
Zászlós kopiával hõs Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -;
Zengjétek Alit ma helyette!”
Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit - ezért öli bú -
Vele halni meg, ócska ruhába’!
„S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok’ a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!”
Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedûl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja elõtt a had rendre ledûl,
Kelevéze ragyog vala balján.
„Rusztem maga volt õ!... s hogy harcola még,
Bár álgyugolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!... Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte.”
Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kõ módra befolyván a hegy menedékét:
Õ álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.
„Vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretibõl az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak.”
Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely õt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lõn ily kora veszte!
|
|
